Jelentkezzen, aki nem ismeri Zemlényi Kovács Zoltánt!
Ő az a KIϟϟ rajongó srác, aki a 80-as évek elején zenekart alapított, énekelt és dobolt is, majd 1985 márciusának idusán egy végzetes balesetet szenvedett, elgázolta egy autó, újraélesztették, és ez után egy hónapig volt kómában. Zoli ez után nem adta fel és egy generáció példaképévé vált.
Az ország "Z Z"-je, szerintem a legtöbb ember számára nem ismeretlen, és ismeri az ő életének történetét is, hiszen készült belőle TV-film, készült belőle színházi előadás és jónéhány könyv is, amit saját kezűleg írt.
Igen, sőt, már írják a forgatókönyvét a Hoppárézimi című "ZZ" életét bemutató mozifilmnek, mely, ha minden jól megy, pár év, és el is készül! Első két könyvemből készült Hoppárézimi című színdarabot, melyet eredetileg 1990-ben a Madách Kamara Színházban adtak elő nagy sikerrel híres színészek szereplésével, a budai Spirit színházban felújították, és pár héten belül lesz a bemutató július első napjaiban. Tehát valószínűlg most kezdődik a Hoppárézimi másodvirágzása!
15 évesen, egy sikeresnek mondható gyerekkor után egyszerűen nem akartam belenyugodni, hogy nem folytatódik, amit elterveztem. Komolyan sportoltam, zenéltem, rajzoltam – valamiképp sikeres, elismert sztár akartam lenni. A felsoroltak közül egyik se valósult meg, viszont a 16 évesen írt naplómból szerkesztett könyvemmel sikerült befutnom, ami persze nem ugyanaz, mint a vágyott rocksztárság lett volna. Mert természetesen nekem is nagy álmom volt, hogy többtízezres közönség az első soraiban vadóc rajongólányok hada vegyen körül. Azonban a befutott rockcsillagok laza és menő élete helyett egy rettentő béna tolókocsi jutott nekem, mivel az agysérülésem, és a hetekig tartó fekvés miatt gyakorlatilag teljesen lebénultam. Kénytelen voltam belátni, hogy megtörtént, ami megtörtént, ezen változtatni nem lehet. Feladni egyébként sokkal nehezebb lett volna, ezért inkább szép lassan 15 évesen újra megtanultam mozogni, beszélni, járni. Két évembe került, mire eljutottam arra a szintre, ahol most vagyok. Bár nem teljesen jól, de tudok járni is, beszélni is, és azt hiszem, a lehetőségekhez képest elértem, amit 15 évesen akartam (a népszerűséget, a sikert), sőt, még mindig abban bízom, 51 évesen, hogy még nem vagyok a csúcson, tehát még hosszú út áll előttem.
Írói karriered során több könyvet is írtál, mi több, ezekkel különböző díjakat és elismeréseket is bezsebeltél. Pontosan miket?
Díjakat főként első könyvemmel arattam 17-18 évesen. A Hoppárézimi című tévéfilm alapművéért, tehát a Hoppárézimiért Nívódíjban részesültem az MTV elnökétől, aztán a Parlamentben Ifjúsági díjat kaptam Csukás Istvánnal, Rubik Ernővel, Székely Évával és másokkal egyidőben. Pár évvel később beválasztottak a PEN club tagjai közé, de ez nem tudom, hogy elismerésnek számít-e, és nagyjából ennyi. A múlt évezred vége felé egy elődásom után beválasztottak egy szegedi gimnázium tiszteletbeli tanárjának, de igazából számomra a legnagyobb elismerés az emberek szeretete volt, hogy rám ismertek, bárhol is jártam, járok az országban. Kedves szavakkal méltatták könyveimet, s elmesélték, hogy számukra milyen sokat jelentettek soraim, amik által sokan azt érezték, hogy közeli barátok vagyunk, pedig csak a könyveimet olvasták, amikben az érzéseimről írtam. És ez még manapság is így van szinte minden nap – és ez sokkal többet ér, mint egy plecsni a vitrinben.
Valóban Gene Simmons látogatása volt életem legnagyobb élménye 1988-ban, 18 éves koromba’. Kárrámbá! Azt hiszem, minden tini legnagyobb álma, hogy találkozhasson kedvencével. Akkor ráadásul még más politikai rendszer volt. Mi voltunk az elmaradott és bezárt keleti blokkban, a KIϟϟ pedig a távoli és elérhetetlen nyugaton, Amerikában, ahol minden eszméletlenül szuper. Igaz, mi, magyarok voltunk a legvidámabb barakk, vagyis nálunk sokkal több mindent lehetett csinálni, mint mondjuk a Szovjetunióban, vagy a többi szockó országban, így például hozzánk már néha-néha jöttek külföldi sztárok, de a vasfüggöny, ami elzárta előlünk a nyugatot, azért itt is érezhető volt. Internet még nem volt, sőt, számítógép is csak éppen hogy. Külföldről becsempészett könnyűzenei újságokból, meg a lemezborítók illusztrációi alapján fantáziáltunk, hogy vajon hogyan is énekelhetik a dalokat a KIϟϟ tagok, amiket csupán fekete bakelit lemezekről hallgatni tudtunk az ócska cseszkó lemezjátszókról, vagy a még gagyibb magyar BRG magnókról Polimer kazettákról. Valahogy mégis volt ennek a lúzer korszaknak egy romantikája. Egyáltalán nem éreztük magunkat rosszul, de azért azt tudtuk, hogy nyugaton mennyivel jobb (lehet valószínűleg) az élet. Kegyetlen, de egyetlen tévéadó volt csak, azon se adtak semmit. Lényeg, hogy KIϟϟ klipet, tehát azt, hogy mozognak a zenészek, énekelnek, én csak 1987 végén láttam a Pecsában a KIϟϟ klubban. Mert bizony akkoriban el kellett menni a Pecsába, ha olyan akartál látni, mint előtte sehol másutt. Óriási kivetítő csak a mozikban volt, a TV-knek max akkora képernyője volt, mint egy 27’’-es monitor, és ezt bámultuk vagy 50-en, mint a hülyék, hogy hűűű, KIϟϟ megy a tévében!!!
Végül is három, mert Magyarországon kívül 1999-ben Németországban jelent meg a Hoppárézimi Hopparesimi címmel, és még Svájcban is, de sokkal több színes fotóval, miközben a német kiadásban csak néhány fekete-fehér kép volt. Minden bizonnyal semmi különös fogadtatás nem kísérte, ugyanis arról nyilván én is tudnék. 1999-ben és 2000-ben pár napig kint voltam a híres Frankfurti Könyvvásáron, sőt, Karlsruhéban még egy közönségtalálkozót is szerveztek nekem, amin találkoztam néhány kint élő magyarral…, de a külföldi siker még várat magára.
Tart még mind a mai napig ez a KIϟϟ mánia, vagy már csak egy egykori kedves emlék?
Természetesen tart. Talán Számodra a rocker múltad már csak emlék? Nekem sokat jelent, hogy 2019-ben Bécsben pár méterre álltam Gene Simmons-tól a bécsi koncertjükön, onnan vettem fel sok számot, és a filmfelvétlekből, fotókból egy videoklipet is készítettem a facebookra. De ugye a KIϟϟ csak uszkve 10 évente koncertezik Budapesten, viszont a magyar KIϟϟ forever band 1995-től minden évben tart itthon bulit néhányszor. Ők is főleg külföldön nyomulnak, illetve ott is voltak főleg sikeresek, amíg nem volt lezárva a világ. Jópár éve az összes európai KIϟϟ tribute bandek versenyét is megnyerték, amit még a Las Vegas-i döntőn is megerősítettek. A KIϟϟ forever band tagjai jó barátaim is, és brutál jó showt is adnak minden bulijukon. A KIϟϟ elvileg tavaly jött volna Budapestre, de ugye a vírus helyzet miatt lemondták. Így ugyanaznap a KIϟϟ forever band zúzott egy valamivel KIϟϟebb helyen, de hasonlóan színvonalasan és szuperül.
Jó ideje már, hogy a zenénél sokkal jobban szeretem a csendet. Persze néha azért youtube-on beindítok ezt-azt, nagyon szívesen, de munka (írás) közben csak csendben tudok haladni. Bármi szól, én arra figyelek. Nem tudok se háttér tévézni (TV-m nincs is), se háttér rádiózni (rádiót sose hallgatok), ugyanígy a zenehallgatás se jellemző rám. Húsz éve még az instrumentális komolyzene közben még tudtam írni, most már nem megy. Csend! Csend legyen! És nyugalom! Rockzenét sose hallgattam egyébként, a KIϟϟ-t leszámítva természetesen. Max Twisted Sistert 86-87-ben. Én alapvetően Hungaria rajongó voltam (és vagyoKIϟϟ!) már 1981-től. Emellett Kraftwerkre, KFT-re, Shadowsra, Johnnie and the Hurricanesre izgultam. A KIϟϟ-t 1983-ban ismertem meg. Eleinte csak a kinézetük tetszett. Imádtam őket rajzolni, de lassan a zenéjükbe is beleszerettem. A balesetkor (1985) KIϟϟ-es voltam, mint atom, így az 1986-ban írt naplómban is sokk KIϟϟ szerepelt, de úgy, hogy közben nem lettem hűtlen egy korábbi kedvenc zenekaromhoz sem. Rocker-fül számára esetleg bántó lesz, amit mondok, de a Hungaria feloszlása után jártam R-GO-ra, Dolly Rollra, Fenyő Mikire, sőt, Első Emeletre is, ami az R-Go előzenekaraként indult, míg túl nem nőtt rajta. Bár mind az R-Gonak, mind az Első Emeletnek, mind a Dolly Rollnak csak a legelső formációját szerettem. Ma is Hungaria fan vagyok, ok?
Teltek-múltak az évek, 25 évesen egyszer csak arra ébredtem, hogy nekem komoly zenét kell hallgatnom. Nagyon rágyógyultam Bach, Mozart, Vivaldi, Haydn, Händel, Schubert, Csajkovszkij, Teleman zenéire. Rengeteg CD-t vettem, rengeteget hallgattam – mostanra meg már szinte nincs is CD-játszó. A Napsterről gigamegatonna jobbnál jobb zenét letöltöttem. Ott eleinte világ-szinten mindenkitől mindent le lehetett tölteni ingyen, hát nekem ebből az időből van rengeteg zeném a felsorolt zenekarok munkáiból. Pénzt nem szívesen adok zenéért, CD-ket is max 500-ért vettem annak idején.
Munka közben csend honol, de mondjuk, elég sokat járok, vagyis jártam, amíg lehetett, koncertekre, de nem ám mindenre, hanem szinte KIZZárólag KIϟϟ forever bandre, KIϟϟ-re, KFT-re, Fenyő Mikire, Hungaria Tribute-re, Gunning Dogs-ra, ami a Mystery Gang elődje volt, aztán Mystery Gangre, és nagy kedvencemre, 2011-ig a Blackbirdsre, majd 2012-től a the Bits koncertjeire. A Beatlest már 1978-tól kedveltem, aztán hosszú szünet, és a 2006-os Szigetfesztiválon hallottam meg először a Blackbirds nevű Beatles emlékzenekart, akik koncertjeire mindig eljártam. Főként Derecskei Zsolttal barátkoztam össze, aki gitáros, billentyűs, énekes is, így mikor ő 2012-ben kilépett, attól kezdve új zenekarát, a the Bits-t kezdtem követni, és tegnap, szombat este is az ő koncertjükre mentem el, az elsőre a lezárás-sokk óta. Isteni volt! Imádom!
A baleseted előtt sportoltál és zenéltél is, jól tudom? Milyen sportot űztél, milyen zenekaraid voltak?
Igen, 1981-82-ben a KSI-ben, majd 83-tól a 84-ig a BSE-ben kenuztam. 83-ban 4 személyes csapathajóban 4x-es bajnokok lettünk (2xBudapest, 2x országos bajnokok, ok?), 84-ben 2x Budapest és 2x országos második helyezettek 7 személyes csapathajóban. 1985 március 7-én éppen siettem volna az első edzésre, mert folytatni szerettem volna a kenuzást, amit 84-ben a tanulás érdekében kellett abbahagynom, viszont 85 tavaszán folytatni szándékoztam, már beszéltem is az edzőmmel, és az iskolából oda siettem volna, de ugye éppen akkor ért a baleset, ami megváltoztatta az egész életemet.
1981-ben alapítottam első zenekaromat egy barátommal és öcsémmel hármasban egy nyári táborban. Hungaria számokat énekeltünk, a hangszereket csak imitáltuk. Nevünk Pannónia lett. Minden nap koncerteztünk a többi táborba járó gyerek előtt. Ősszel az iskolában pár osztálytársammal megalapítottuk a new Pannóniát, szintén Hungaria számokat énekeltünk zene imitációval, de ekkor már kazettáról Hungaria számok bömböltek. Adtunk pár koncertet a lakásunkban, és egyet Velencefürdőn, sok-sok éppen akkor ott nyaraló előtt. Fontosnak tartom elmondani, hogy a zenére éneklések ekkor még nem volt előképe, Dévényi Tibor Tátika című tévéműsorát évekkel később adták csak.
A new Pannónia koncertek nagyon jó hangulatúak voltak, így kiélhettem a Hungaria együttesért rajongásomat, de erőteljesen hatott rám a német Kraftwerk, illetve a magyar KFT zenei, s szövegvilága, témaválasztása, és az akkor divatos új hullám. Főként a német Trio Da Da Da és Oh Anna című száma, Galla Miklós számai és ugye a KFT, amit gyakran hallgattunk legjobb barátommal, Szunyogh Fezóval. Ketten megalakítottuk a ZeSzu electronicot (Zemlényi-Szunyogh elektronikus zenekara), amelyben már zenéltünk, bár eleinte mindketten dobon. Fezó remekül dobolt, én kevésbé, de Fezótól tanultam majmolással, együtt-zenélésekkel.
Számaink a Kraftwerket idézték, különösen a Számológép című szerzeményünk, ami a többihez hasonlóan külső fül számára tell:YES!-N élvezhetetlen volt, de mi remekül szórakoztunk közben. Később, mivel Fezó zenei talentum volt (ma is az), ő áttért egy Pille nevű elektromos orgonára (akkoriban még nem voltak kaphatóak olcsó kisméretű szintetizátorok), és így készült néhány vállalhatóbb felvételünk, amiken én énekeltem és doboltam, Fezó billentyűn játszott. A zenét ő, a szövegeket én írtam. Nyolcadikban a ZeSzun kívül egy másik, rockosabb bandában is doboltam, melynek neve Diéta volt.
1984 nyarán egy kenus cimborámmal alapítottunk egy Gravediggers nevű zenekart. Ekkor ültem életemben először IGAZI DOBSZERKÓ mögött. Hú, azt nagyon élveztem, mert addig csak kisméretű vékony fakeretre feszített bőrből álló tornadobjaink voltak, de ennek a kenus barátomnak, aki gitározott, volt egy bátyja, akinek volt egy dobszerkója. Ja! Ez a barátom a Szinyeibe járt, ugyanott, mint ahol én éppen elkezdtem a gimit. Egy másik osztálytársa basszusgitározott, egy harmadik meg énekelt. Próbáltunk, és Iron Maiden Run to the hillst, AC/DC Highay to hellt, és Szállj fel szabad madarat nyomtunk a gimi tornatermében két koncerten is népes közönség előtt. Ja, meg egy Cseh Tamás dalt is, de a próbák előtt én egyiket se hallottam, még az István a királyt se, pedig az akkor volt újdonság, és nagy szám a Városligetben, meg gondolom, mindenhol. Rádiót akkor se hallgatam. Tell: YES! N külön (zenei) világban éltem. KIϟϟ-en kívül semmi mást nem hallgattam, csak amit még felsoroltam, KFT-t, Hungariát, Kraftwerket, slutty.
Akkoriban mindenki csöves volt, mármint a fiatalok, mert az volt a menő. Hobo, Piramis, Omega, Beatricse, Korál, Edda, P.Mobil, meg ilyenek. Én ezeket elvből se hallgattam. Ugyanígy AC/DC-t, Iron Maident, Black Sabbath-ot, Queent, meg a többi ilyet se. Soha. Az iskolában nekem volt egyedül Hungariás jampec frizurám, még a new Pannónia együttesben is, meg az egyesületben is, ahol kenuztam, meg mindenütt. A Hungariát mindenki cikizte, mert akkoriban a szomorkodás számok voltak a menők, amik, úgymond’ „az életről” szóltak, a rock, meg blues számok, amiktől engem kivert a víz. Én a KIϟϟ-ben is a pörgést, a vidámságot láttam, hallottam, élveztem, nem a heavy metalt.
De ugye a Gravediggersben is ez a rock-vonal ment, ami tőlem addig távolt állt, de belementem: ha rock, akkor legyen rock. 1985 februárjában írtam egy pár saját számot a Gravediggersnek, ezek már rockosabbak, de ugye a baleset miatt már nem tudtuk a zenekarral kipróbálni. Az egyiknek készítettem egy demo felvételt. Az volt a címe, hogy „Szerelmünk veszélyben”. Ezt tervezem beletenni az éppen most készülő Hoppárézimi mozifilmbe, illetve egyelőre ennek a forgatókönyvébe, amin jelenleg dolgozunk Tóth Barna rendező barátommal. Ez a film még most sem biztos, hogy elkészül valaha, de az biztos, hogy már 1996-ban készen volt a forgatókönyv első pályázatra is beadott verziója, ahol mindig elutasították. Viszont tavaly először végre adtak lehetőséget, és pénzt is a forgatókönyv fejlesztésére, ami ha tetszeni fog nekik, mármint a filmintézetnk, akkor lehet, hogy majd finanszírozzák a filmet is. Szóval ebben a filmben balesetem előtti jelenetek is lesznek, ahol terveink szerint ez az 1985 februárjában, közvetlenül a baleset előtt íródott Szerelmünk veszélyben című szám fog szerepelni, ami, mondjuk, rock-szám.
A "Törj át az üvegfalon" című könyvedben megismerhettük az akkori párodat, akit 1992-ben elvettél feleségül. (remélem jól emlékszem) Nem akárki volt az esküvői tanúd, honnan volt az ismeretség és a barátság?
1991-ben Balatonlellén találkoztunk Laár Andrással. Én 1981 óta vagyok KFT rajongó, ő olvasta a könyvemet, ezért megörültünk egymásnak. Barátok lettünk, ami gyakorlatilag a mai napig tart. Valóban őt, és feleségét, Annát kértük meg, hogy legyenek az esküvői tanúink. Feleségemtől azóta elváltam, ő is elvált, sőt, azóta András már a harmadik feleségével és negyedik gyerekével él, azonban a mi barátságunk töretlen idén éppen 30 éve.
„Ilyen ez a rockszakma!” – szokás mondani… Mivel újságot írtam a HELLLO rock-pop zenei újságnál, sok zenésszel, hírességgel találkoztam, ráadásul, mivel én is valamelyest „híresség” lettem, ők is ismertek engem. Ilyen körökben mozogtam, de voltak persze kivételek is, mint Geréb Ági, aki akkoriban nem úgy volt híresség, mint 2010-es meghurcoltatása és igazságtalan börtönbe zárása óta. Ági a szülésnek egy sokkal emberibb módját ismertette meg a magyar anyákkal, mint amit addig a rideg fehér falú kórházakban elviselni voltak kénytelenek. Szerencsére mi is megtapasztalhattuk ezt. Geréb Ági kezei között jött világra második fiunk, Marci, és így mi is részesei lettünk annak a több ezer otthon született gyermeket és szüleiket tömörítő közösségnek, ahol tudják, hogy a terhesség és a születés nem betegség, hanem egy csoda. Az emberi élet természetes része, amihez nem kell kórházba vonulni, ahol a terhes anyákat megszégyenítő módon betegként kezelik, és nagy arányban fölöslegesen gyorsítják a szülést, gátmetszést végezek rajtuk ahelyett, hogy hagynák őket megélni életük leggyönyörűbb folyamatát, hogy életet adnak gyermeküknek. Kétségtelen tény, hogy a születés néha halálos kimenetelű lehet. Kórházakban, "életmentő" műszerek védettségében is halnak meg újszülöttek, méghozzá a Geréb Ági sokkal több egészséges babát hozott világra, mint a kórházi szülészorvosok java-része, csakhogy az ő halállal végződő eseteiket eltusolják, Geréb Ágit pedig, aki szembe ment a szülést kriminalizáló, veszélyesnek beállító orvostársadalommal, bosszúból pellengérre állították, és a médiában gyilkosként állították be. Szerencsére az értelmes emberek Ági mellé álltak, rengeteg tüntetésen vettem részt, ahol óriási tömegek küzdöttek Ági szabadon engedéséért, de ugye a kevésbé kulturált rétegek azt hiszik el, amit a tévében mondanak. Így Geréb Ági mostanra megosztó személlyé lett degradálva, holott Ági egy élő legenda, és Istennek adok hálát azért, hogy megismerhettem. A másik kivétel, akivel összehozott a sors, Yoko Ono, aki valóban a házunkban lakó Havadtőy Sámuel párja volt akkoriban, és a házat is felújíttatták, a régi kopott postaládákat kicseréltették, és híre ment, hogy felvásárolják a lakásokat (sokat!) a házban. Feleségem, akivel már egyáltalán nem voltunk jóban, rávett, hogy adjuk el jó pénzért Yokoéknak. Az én imádott lakásomat?? Ahol Gene Simmons is járt? Két erkély nyílik egy gyönyörű parkra…. dehogy adjuk el! De addig rágta a fülemet, míg feladtam, és eladtuk nekik az imádott lakást. Yoko személyesen jött megnézni. Egyáltalán nem voltam boldog! Sőt! Gyűlöltem magam, de már késő bánat volt. Kétszer akkora lakást vettünk belőle, de negyed olyan jó nem volt, utáltam. Se erkély, se park, se csivitelő madarak…
Ha jól tudom, már a második házasságban élsz és születtek még gyermekeid is. Ők mennyi idősek és mit szólnak apuci sikereihez?
Nem így volt és nem így van. Csak egyszer voltam házas 1992-től 2002-ig. Utána volt egy komolyabb kapcsolatom 2009-2015-ig, azóta két fiammal élünk együtt, kislányom kéthetente van itt hétvégén, a másik héten csak pár órát láthatom. Barni fiam 27 éves, Marci 24, Tenzi pedig 9. Most fejezte be a második osztályt egy Waldorf iskolában. A Waldorf iskolát Laár Andrásék ajánlották. Waldorf iskolába járt Laár Bence, aki 1991-ben, első találkozásunkkor még pólyás volt. Bence pár évvel járt Barni fölött. Pár éve Laár Bence és felesége náunk voltak egy születésnapi buin újszülött kislányukkal, Lilivel. Tenzi, mint mondtam, most másodikos egy Waldorf iskolában, és öcsém – a könyveimből is ismert Nulli - négy fia közül három ősztől fog Waldorfba járni, egyikük éppen Laár Bence lányának, Lilinek lesz az osztálytársa.
Gyerekeim beleszülettek a helyzetbe. Sokan kérdik, mit szóltak ők hogy más gyerekeknek szépen jár, szépen beszél az apukájuk, az övéké meg nem. Ilyen fel se merült, ők születésüktől ezt szokták meg, hogy én így járok, így beszélek. Ugyanez volt a sikereimmel is. Számukra természetes. Nemigen törődnek vele. Barni egyáltalán nem tartja sokra, amit elértem. Marcival nem merül fel ez témaként. De szerencsére mindig segítenek, például dedikáláskor könyvet cipelni. Öcsém tervezi az új kiadású könyveimet, elvégzi a nyomdai előkészítést is. Tenzi pedig még nem nagyon fogja fel, szerintem. Bár Tenzi naplója című könyvemet mindig aláírja, mert ő Tenzi reinkarnációja. Ja!
Valóban volt egy ilyen életszakaszom, amikor új életet akartam kezdeni, mivel a könyvek által elért sikert és népszerűséget álságosnak véltem, és hazugnak. Elégettem a Hoppárézimi kéziratát, a többi könyvem kéziratával együtt, sőt sok pótolhatatlan fényképet, emléket is. Nem dedikáltam többé, nem adtam interjút, TV-ben se szerepeltem – visszavonultam. Aki zézés múltammal közelített, leállítottam ottan és megkértem, hogy a múltat ne feszegessük, mert azt már lezártam. 2004-től 2012-ig sikerült 8 évig olyan életet élnem, amilyet minden hétköznapi, „hirtelen” ember él, és ez jó volt, mert 17 éves koromtól életem minden napját „az ország leghíresebb nyomorékjaként” leélni se volt egyszerű, amikor minden ember szava a balesetre emlékeztett, hiába mondta az illető éppen pozitív étteremben, akkor is ugyanazt a negatív képet idézte fel. Jó érzés volt pár évig fellélegezni és nem minden embertől ugyanazt a néhány ismétlődő és unalmas kérdést kapni, hogy „milyen volt a kómából felébredni?”, vagy húszmilliomodszor, hogy „hogy volt akaraterőd nem feladni, és példát mutatva felépülni?” – ezt évente 365-ször megkapni nem túl felemelő, különösen miközben az élet haladt velem is. Egy gyerek, két gyerek, éppen váltam, vagy anyagi gondjaim voltak, vagy a gyereket pszichológushoz kellett vinni, vagy jöttek a hétköznapi problémk, akkor mit mondjak a kérdésre, hogy hogy tanultam meg 15 évesen újból járni és beszélni? Minden nap…újra és újra…dettó ugyanazok a kérdések jöttek. Ebben a nyolc évben igyekeztem elkerülni ezeket a lesajnáló kérdéseket, s próbáltam új ismerősöket találni. Ekkor bukkantam egy tudatos buddhista csoportra, ahol jógázni kezdtem, ami azóta is része az életemnek. A buddhizmust nem vallásként élem, éltem meg, inkább életfelfogásként, gondolkodásmódként, amiben semmi új nem volt, sőt, inkább arra jöttem rá, hogy ezek az én gondolataim is, amikkel könnyű azonosulni. Vallásos szertartásokat, imaduruzsolásokat sose végeztem, mindössze a csoport, ahová minden héten jártam, buddhistaként határozta meg magát.
Közben persze az írást nem tudtam abbahagyni, hiszen ez a lételemem. Ekkor született blogoldalam (sajatutad.blog.hu), melyet Zollendroller néven jegyeztem, és akkor formáltam könyvvé dédanyám önéletírását, amit 2012-ben kiadtam annak ellenére, hogy 2004-ben megfogadtam, hogy soha többé nem adok ki könyvet. Viszont Tenzi naplója annyira magával ragadó, hogy feltétlenül aszrettem volna, ha mindenki elolvassa. Eleinte álnéven akartam volna kiadni, hogy senKIϟϟe kösse a régi könyveimhez, végül visszavettem 13 éves koromban önérzetesen elhagyott középső nevemet. Így lettem újra Zemlényi-Kovács Zoltán. A megjelenéskor jelentkezett egy régi barátom, aki reklámfilmmel és fashmobbal is támogatta Tenzi naplója megjelenését, s a visszatérésemet, viszont az volt a feltétele, hogy engedjem meg, hogy a reklámszövegbe beleírja hoppárézimis, zézés múltamat, amit én akkor már 8 éve nem használtam. Nem volt könnyű 8 év után a régi ZZ-s aláírásommal szignálni, de amikor újra a Deák téren dedikáltam a könyveimet, rájöttem arra, hogy azért annyira nem is volt rossz a népszerűség, így aztán hamarosan már a Hoppárézimi újrakiadásán morfondíroztam, ami rá egy évre meg is jelent.
Hoppárézimi – felépülésem története, 1986, 16. évem naplója. De nem a balesettől, ahogy azt sokan vélik, hanem amikortól már elkezdtem két lábon járni és képes lettem hosszabb ideig ülni, és (egyetlen ujjal) gépelni. Ezt megelőzte egy hosszadalmas, nehéz 9 hónap, egy hónap eszméletlenség, bénaság, némaság, tolókocsi, műtétek, kórházak, rehabilitációs intézet, küzdelem azért, hogy ne nézzenek hülyének! Ezek kimaradtak a Hoppárézimiből, viszont azért így is maradt bőven harc 1986-ra is. Ez a Hoppárézimi. Mivel ekkor 16 éves voltam, és az írógép volt az egyetlen szórakozásom, nem csak a nehézségek, a minden nap ismétlődő logopédiai és torna gyakorlatok, hanem a humor, a KIϟϟ, a hülyéskedés, a koravén igazságok, sőt, az első szerelem, az első csók is benne van. A hadakozás is benne van a vélt, vagy valós igazságtalanságokkal szemben, ahogy átéltem azt, amitől minden szülő félti a gyerekét: engem tényleg elütött az autó, de túléltem, s ha nem s teljesen, de valamennyire felépültem.
Kitiltottak – A baleset után két évvel befejeződött a rehabilitáció. Folytatnom kellett a tanulást, de nem volt könnyű, mivel ugyanekkor jelent mega Hoppárézimi című könyvem, ekkor valósultak meg álmaim: lettek olvasóim, lettek rajongóim. A lányok, akik eddig csak a szánalmas nyomorékot látták bennem, közeledésemre menekültek, most a könyv hatására egymásnak adták a kilincset, szerelemtől fűtött levelek százait kaptam nap, mint nap – egyéttermű, hogy melyiket választottam a kettő közül. Segítek, nem a tanulást... Nekem a Kitiltottak a kedvencen a négy sorkönyvem közül.
Öbölkör – Folytatódik élettörténetem. Ez a kötet két fiam első éveiről és cseperedéséről szól. Munkba állásomról, mint újságíró, illetve mint segédfénymásoló helyettes, de főleg, mint előadóművész, mert ugye a ZZ TOUR nevű országjáró közönségtalálkozó sorozatom sikereiről, és kevésbé sikerült előadásaimról is szó esik, mint ahogy természetSN a KIϟϟ-ről is. Felkérést kaptam egy életemről szóló film forgatókönyvének megírására, első könyvemet németre és talán japánra s tervezték lefordítani, egyszóval világhír várományos voltam még az évezredforduló előtt, …vagy mégsem?? Vagy ez csak álom volt?
Tenzi naplója – Dédi, kedves nagypapám anyukája 97 éves korig élt. Egy aranyos botra támaszkodó nénike volt, de mivel süket is volt, nagyjából csak a pohárban ázó műfogára, az összeszötyörödött kezeire, és az arany-színű pántra emlékszem, ami a botjára volt erősítve – egy kisgyerek számára (vagyis számomra) ennyi maradt meg, mint ővele kapcsolatos emlék. Szerettem, de emlékeim szerint soha nem beszélgettünk, legfeljebb kiskoromban, amikor sokat vigyázott rám. Aztán, évtizedekkel később, amikor meghalt a nagypapám, Dédi cuccai között találtunk többszáz fotót a múlt század elejéről, és Dédi (vagyis Tenzi) 400 oldalas önéletírását, amit ő 74 évesen kezdett el írni… úgy éreztem: NEKEM!!! Lázasan rávetettem magam a régies, gyöngy betűkkel írott sorokra, melyek régi, ismeretlen világba repítettek el: Erdélybe, ahol Tenzi a főjegyző lánya volt. A főjegyző volt akkoriban a legmagasabb méltóság. Tenzinek egy nagy szerelme volt, de hozzákényszerítették egy tanáremberhez, aki a dédapám lett, és átélték a történelmet, megszületett nagypapám, aztán jött Trianon, haza kellett jönniük Kecsemétre, aztán jöttek Budapestre, ahol megszületett anyukám a második világháború után. Tenzi érzelemittas történeteihez fogható nincsen, beleszerettem, ezért addig formáltam, szerkesztettem, elmentem a régi helyszínekre, addig küzdöttem a kiadókkal, míg baráti segítséggel végül sikerült megjelentetni ezt a csodálatos írásművet, mely tökéletes levonata régi világunknak.
Amit Te az életedben megéltél, az szerintem tíz embernek is sok volna. Ha mottót kéne választani az életedhez, mi lenne az?
Merj álmodni, és örülj minden KIϟϟ dolognaKIϟϟ!
George Kindness
Megjegyzések
Megjegyzés küldése